Új sorozatunkban Budapest meghatározó éttermeinek ikonikus házigazdáit mutatjuk be. Elsőként Lizsicsár Miklóst, a St. Andrea borbárból, aki cserébe bemutatja effekünk a ’70-es, ’80-as évek magyar vendéglátóiparának legmélyebb bugyrait. Vigyázat, itt a vállon ülő majomtól a plafont végignyaló tűzcsóván át a pusztakoktélig semmi sem az, aminek látszik.
Következzen egy őszinte vallomás a trükközés fénykorából egy olyan személytől, akinek semmije sem volt, a vendéglátózás azonban mindent megadott neki, és aki – trükkök ide vagy oda – egyetlen dolgot mindig tiszteletben tartott: a vendéget.
“A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején járunk. Az elején nagyon fontos leszögezni, hogy amiről most beszélni fogok, az szigorúan a múlt. Ennyi idő alatt komoly bűntények is a feledés homályába merülnek, ezért merek róla beszélni. ’79-ben kerültem be tanulóként az első helyemre, a margitszigeti nagyszállóba, és találkoztam ezzel a számomra felfoghatatlan gazdagsággal. Két cél vezérelt, a csajozás és a pénz. Nagyon szegény voltam, egy darab fehér ingem volt, anyám minden este kimosta. Eleinte a vendégeknek a közelébe sem engedtek, de nagyon sokféle feladatot végeztünk el. Például azt is, hogy reggelente az alpaka eszközöket kifőztük trisóban. Mi azonban nem értük be ennyivel: felszippantottuk a trisót, és nagyokat röhögtünk! Micsoda különbség a mai korhoz képest: nekünk ez volt a szippantás varázsa. Idegrendszeri hatása nem volt, viszont tüsszögtünk tőle, és ez nekünk nagyon tetszett.
…